A félelmetes pop-up szörny
Amióta világ a világ, a gyerekek amivel tudnak, színeznek (tavaly óta tudjuk, hogy ez a felnőttekre is igaz, még ha eddig jól is titkolták). A piac tele van tematikus színezőkkel és foglalkoztatókkal, van aranyos figurás, meg állatos, meg filmes, aki nem talál magának valót, az valószínűleg már kiscsoportos korában elásta a színes ceruzáját. Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé viszont csavartak egyet a szokásos színezős-foglalkoztatós koncepción, és a Nézd, ez én vagyok! című kiadványukkal (illusztrátor: Dániel András) egy olyan füzetet hoztak létre, amely a rajzok révén egy kicsit elgondolkodtat, és talán abban is segít, hogy jobban megismerjük magunkat.
Nincs jó és rossz megoldás – ez az egyik kulcsmondata a kiadványnak, melynek hallatán mindenki nyugodtan fellélegezhet, akit iskoláskora óta kísértett a kérdés: „vajon mire gondolt a költő?”. A stresszt ezzel le is tudtuk, nem kell megfelelni senkinek, senki nem osztályoz, ítél meg minket vagy a gyereket aszerint, hogy milyen válaszokat adunk. A kisiskolás korosztálynak készülő hasonló kiadványok általában megelégednek a kedvenc- vagy titoklistákkal, a Nézd, ez én vagyok! (továbbiakban: NEÉV) ezzel szemben a belső érzelmek konstatálására koncentrál. A feladatok egy részéhez egyszerűen csak rajzolni kell (lásd „Ezt szeretem csinálni”, „Ebben vagyok különleges”, stb.), aztán vannak olyanok, amelyekhez egy kicsit mélyebbre kell merülni az emlékekbe – például mikor azt kell felidézni, hogy mit éreztünk, amikor nem figyeltek ránk a társaink.
A szerzők már a bevezetőben leszögezik, hogy a rajzok révén a gyerekek (és amúgy a felnőttek is) könnyebben megnyílnak az érzékenyebb témákban. Így lehet, hogy könnyebb rajzban kifejezni azt is, hogy mit éreznek valójában, amikor egy-egy számukra fájdalmas helyzetben pókerarcot vágnak. A füzet ugyanakkor nem csak a rajzolóra koncentrál, hanem hasonló érzékenységgel közeledik azokhoz is, akik körbeveszik őt. Így a buborékokba beírhatja, hogy mit gondolhatnak a megbántott gyerekek, vagy kiszínezheti a képek közül azokat, ahol a figurák egymásnak segítenek.
A szerzők már a bevezetőben leszögezik, hogy a rajzok révén a gyerekek (és amúgy a felnőttek is) könnyebben megnyílnak az érzékenyebb témákban. Így lehet, hogy könnyebb rajzban kifejezni azt is, hogy mit éreznek valójában, amikor egy-egy számukra fájdalmas helyzetben pókerarcot vágnak. A füzet ugyanakkor nem csak a rajzolóra koncentrál, hanem hasonló érzékenységgel közeledik azokhoz is, akik körbeveszik őt. Így a buborékokba beírhatja, hogy mit gondolhatnak a megbántott gyerekek, vagy kiszínezheti a képek közül azokat, ahol a figurák egymásnak segítenek.
Még ha nagyon nem is emlékszünk már, de a gyerekkor egyik alapélménye a félelem, a szorongás, több feladat ezen próbál oldani például akkor, amikor egy félelmetes pop-up figurát kell készítenie saját kezűleg, vagy amikor le kell rajzolnia mondjuk egy olyan gyereket, aki kinézete vagy viselkedése miatt esetleg szorongást vált ki belőle. Utóbbi feladatoknál a kiadvány az oldal alján elhelyezett keretekben próbál segíteni a gyerekeknek; ahogy a füzet felnőtteknek is szóló útmutatója mondja: a gyerekekben sokszor ellenérzés alakulhat ki a szokatlan, ismeretlen kultúrájú társaikkal szemben, ugyanakkor saját külsejük vagy az átlagtól eltérő képességeik is önbizalomhiányhoz vezethetnek. Ahhoz, hogy ezek oldódjanak, sok-sok beszélgetés kell, melyet a NEÉV nem tesz meg helyettünk, viszont az abban szereplő feladatok, függetlenül attól, hogy a gyerek egyedül vagy a szülővel oldja meg azokat, jó kiindulópontjai lehetnek egy beszélgetésnek.
A szerzők azt javasolták, hogy a gyerekek a legelején kezdjék a rajzolást, ami nálunk nem jött össze, a saját kisiskolás lányom abszolút a saját feje és preferenciái után ment, a félelmetes feladatot például azért választotta, mert azzal lehetett egy jót kreatívkodni. Végeredményben ez is egy szempont lehet. A kiadvány rajzait Dániel András készítette. Ahogy a saját könyveiben is, a NEÉV-ban is rengeteg apró geg rejtőzik, például nagyon sok oldalon felbukkan egy-egy mókás állatka vagy szörnyecske, aki ellenállhatatlan kényszert érez, hogy kommentálja az adott oldal feladatát. A rajzos, színezős, kiegészítős feladatokon túl több bíbelődős is akad, például olyan, ahol vágni kell, és pörgetős varázskönyvet készíteni.
A szerzők azt javasolták, hogy a gyerekek a legelején kezdjék a rajzolást, ami nálunk nem jött össze, a saját kisiskolás lányom abszolút a saját feje és preferenciái után ment, a félelmetes feladatot például azért választotta, mert azzal lehetett egy jót kreatívkodni. Végeredményben ez is egy szempont lehet. A kiadvány rajzait Dániel András készítette. Ahogy a saját könyveiben is, a NEÉV-ban is rengeteg apró geg rejtőzik, például nagyon sok oldalon felbukkan egy-egy mókás állatka vagy szörnyecske, aki ellenállhatatlan kényszert érez, hogy kommentálja az adott oldal feladatát. A rajzos, színezős, kiegészítős feladatokon túl több bíbelődős is akad, például olyan, ahol vágni kell, és pörgetős varázskönyvet készíteni.
A kötet tehát egy síkon felfogható egy sima kreatív kiadványnak, van ugyanakkor egy másik síkja is, amely a tudatosságot, a fogékonyságot és az érzékenységet kívánja erősíteni. Mindez ráadásul kétirányú, hiszen segíthet abban, hogy a kisgyerek jobban megismerje saját magát, a saját érzéseit, félelmeit, rájöjjön, mi az, ami örömet vagy éppen fájdalmat okoz neki, ezzel egyidejűleg pedig nyitottabb lesz mindarra, ami körülötte történik. Utóbbiban az a legjobb, hogy nem kell eltitkolnia, ha valami félelmet vagy szorongást ébreszt benne, hiszen ezek leküzdésében az első számú lépés éppen az, ha tudatosodik benne (és a szülőben is!), hogy ezek a félelmek egyáltalán léteznek. Ha ez megtörtént, már könnyebb beszélni róla. A beszélgetést ugyanis nem lehet megúszni, de az egészen biztos, hogy már azokból a feladatokból is nagyon sok minden kiderül, amikor a gyereknek például egy képzeletbeli országot kell kitalálnia (és leírni azt a három legfontosabb szabályt, amit ott mindenkinek be kellene tartania), vagy amikor egy olyan pillanatban kell lerajzolnia magát, amikor boldog és igazán jól érzi magát.
— Teszem fel a kérdést, amikor alapos és tudatos olvasóként elfeledkezem arról, hogy minden egyes szót, mondatot és bekezdést teljes mélységében, lassan és alaposan megemésszek. Amikor csak úgy szaladnak az ujjaim között a lapok, és azon kapom magam, hogy már megint átfutottam vagy ötven oldalon. 
Szóval, Kismukk (akiről amúgy azt kell még tudni, hogy tényleg kicsi, tehát alacsony, vékony, és nem szokott megmukkanni sem, ellenben írásban és rajzolásban elég jó) szerint be lettek zárva az osztálytársaival (barátoknak a kaland kezdetén egyáltalán nem mondanám őket) egy hógömbbe! Illetve egy összezsugorított hegybe, amit üvegbúra fed. Na, igen, ez alapból elég meredek, hát még a folytatás: ezt a hegyet egy kincsvadász Meredek John kicsinyítette le és lopta el, aki mászótanfolyamot hirdetett a suliban. Az erre jelentkező ártatlan gyerekekkel (akiket szintén összezsugorított) pedig meg szeretné mászatni a hegyet, hogy megszerezzék neki a (nem is akármilyen, hanem komoly energiákkal bíró) kincset. Ehhez pedig fogja a mászótanfolyam lelkes kis vendégeit, és lekicsinyíti őket, aztán mehetnek a hegynek fel a búra alatt. Igen ám, de ezt a hegyet még soha senki nem mászta meg, sőt megannyi legenda, tudományos és áltudományos hír lengi körül a nevét! És ebben van a szöveg zsenialitása! Mert a történetben finoman, teljesen koherens képet alkotva keveredik az olvasó számára reális és irreális világ. Azt pedig, hogy hol a határ, csak az befogadó döntheti el.
