Horgas Béla: Madaras néni meséje

 Horgas Béla: Madaras néni meséje

Madaras Néni Ősz Anyó barátnője, s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék – vagyis nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld kesztyűs kezét, amellyel kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál (a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő.

Talán azért, hogy be ne törje a házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár.

Léghajón érkezik, de azt sem köti ki a világért sem – megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.

     Madaras Néni láthatatlan, de sok jelből látható, ha jelen van. Először is a madarak, különösen a villogó szárnyú fecskék sorakozóiból tudjuk, hogy megérkezett... Vagy a kémények szürkén bodorodó füstcsíkjaiból, ahogy tekeregnek, tekeregnek, de végül egyetlen gubancba futnak össze.

     Madaras Néni hírt hoz. A történetben, amit elmesél, senki sem kételkedik: egyetlen madár sem. A fecskék például! Ők a leghűségesebbek: csivitelnek, gyülekeznek, hallgatják Madaras Néni meséjét, és megfogadják a tanácsát, indulnak délre, mind-mind, a fekete, a lila és a kék kabátos fecskék. A házak melletti öreg tölgyfa száraz, már hosszú évek óta lombtalan ágain is üldögél néhány kismadár, de ők nemigen hallgatják végig Madaras Néni intelmeit.

Kíváncsiskodnak kicsit, érdeklődve nézik a csapatba verődő fecskéket, aztán: huss! Röpülnek lakmározni! Nyár vége van, ősz eleje, a napsütés meleg, a levegő átlátszóbb,mint a nyári hónapokban bármikor, a verebek rigók, cinkék és a többiek könnyen vannak. Nem gondolnak a télre. Pedig ha eljön, ha fúj a szél és csikorog a fagy, nehéz a kismadár élete. Emlékszel, mi történt az egyik télen?

     Délután öt óra volt. Sötét, hideg, szeles, fagyos délután. Hó mindenütt. Nyakamat behúzva siettem haza. Hát ahogy lépkedek, egyszer csak mit látok? Valami apró göröngy vergődik előttem... Göröngy? Dehogy! Egy kismadár. Lehajolok és fölveszem, melengetem a tenyeremben. Cinege. Széncinege. Fekete sáv húzódik a hasán, kékesfekete a sapkája. Alig él. Mi mást tehetnék, hazaviszem.

     Meggyorsítom a lépteimet, és közben érzem ám, hogy mocorog a madár. Egyre erősebben ver a szíve, veri a tenyeremet, mint egy kis kalapács.

     Aztán megérkeztem a cinegével – emlékszel? A félig fagyott cinege a meleg lakásban egyszer csak így csinált: huss! És máris fönn ült a könyvespolcon. Aztán a lámpa zsinórjára röppent, aztán az ablaknak, aztán a falnak s végül rémülten leszállt a fikusz karójára. Fogjuk meg a cinegét, mondtuk, mert összetöri magát. Gyorsan lekapcsoltuk hát a lámpákat, és a cinege máris ott verdesett szíve kalapácsával újra a tenyeremben.

     Mit tegyünk a cinegével? Ha kiengedjük, megfagy. A jó meleg laskában átmelegedett, ha hirtelen kivágódik a fagyos éjszakába, az bizony a halál lesz számára – nem, nem, ezt nem szabad. Kerestünk hát egy kosarat, leterítettük valami lukacsos, ritka szövésű anyaggal, és ez lett a cinege háza egy éjszakára. Kapott szalonnadarabkákat és dióbelet, tálkában vizet, hogy ne éhezzen és ne szomjazzon.

     Másnap aztán elengedtük. Kimentünk az erkélyre, levettük a kosár terítőjét, és a cinege újra így csinált: huss! És már el is tűnt a szemünk elől. Aznap nem volt erős hideg, délben a fagy is fölengedett, remélhetőleg a mi cinegénk is megmenekült.

     Lehet, hogy a legközelebbi őszön, amikor újra fölhangzik Madaras Néni meséje, a cinege is gondolkodóba esik. Nem volna jobb, ha ő is elmenne? gondolkodik, gondolkodik, de aztán marad. Hosszú volna neki az út. El is tévedne talán. És ha oda is érne, nem találná a helyét. Madaras Néni mesél, és a mondókája végén odasúgja hallgatóinak: „Jön a tél, fúj a szél, röpüljetek délre!” A fecskék, gólyák bólintanak, és mennek. A cinege is bólint, de marad.

Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár 🌳

 

Kányádi Sándor: Világgá ment a nyár

🌳

Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.

Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.

– Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.

Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.

– Bikmakk, cseremakk, mogyoró! – ujjongták a mókusok.

S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.

– Mi történt, szomszéd? – szólt át a bükkerdő a tölgyfának.

– Világgá ment a nyár – felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.

– Világgá, világgá ment – sóhajtott most már a tölgy is.

S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.

Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.

Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.

Az ősz volt.

Bizonyára a diószüretre sietett.

Szepes Mária: A zsiráfot nem lehet becsomagolni

 Szepes Mária: A zsiráfot nem lehet becsomagolni

 

Pannit mindennap korábban ébresztette fel a nyári fény.

S az ablakon besurranó, vidám napsugár mintha hívogatta volna ki a kertbe. A madarak is nagy lármát csaptak, hancúroztak, trilláztak, Panni nem tudott aludni tőlük. Kibújt az ágyból és az ablakhoz szaladt. A kert fölött húzódó villanydróton fecskék ültek sorjában és fejüket ide-oda forgatva, csiviteltek.

– Nézd, nagymama! – kiáltotta Panni ámulva. – Milyen szépen ülnek a dróton a kismadarak!
Nagymama Panni háta mögött kinézett az ablakon.
– Ezek fecskék, Pannikám.
– És mit csinálnak most a fecskék? – firtatta Panni.
– Talán ez itt a fecskeóvoda, és most reggeli köszöntőt énekelnek.
– Ó! Igazán? – tört ki Panniból, azután türelmetlenül hátrafordult. – Mikor megyek már én is óvodába?
– Majd szeptemberben. Most még csak július van – felelte nagymama.
– Hányszor kell aludnom addig?
– Sokszor.
– Többször, mint amennyi ujjam van a kezemen?
– Bizony többször.
– Azt én nem tudom kivárni! – toppantott lábával Panni haragosan. – Most mindjárt vigyél el engem az óvodába!
– Rendben van – bólintott nagymama – ha annyira akarod, nem akadályozhatlak meg benne. Majd felöltöztetlek és elviszlek az óvodába. Azután hazajövök, becsomagolok és a Pöttyös Panni babával együtt elutazom nyaralni.
– Hová? – kérdezte Panni gyanakodva.
– A Balaton mellé. Kati néni meghívott bennünket Balatonlellére.
– Mi az a Balaton?
– Egy gyönyörű nagy tó. A vize egészen langyosra melegszik a naptól és fürödni lehet benne. Miért érdekel, hiszen te úgyis itthon maradsz.
– Nem maradok itthon! – mondta gyorsan Panni. – Veled megyek. És majd szeptemberben járok óvodába. Ki az a Kati néni?

– A barátnőm. Mikor kislányok voltunk, e együtt jártunk iskolába.

– Te voltál kislány is, nagymama? – ámult el Panni – Olyan kicsi, mint én? Furcsa lehettél ilyen kicsibe- tűnődött Panni hangosan.-

– Úgy gondolod Pannikám, hogy én éppen ilyen idős voltam akkor is, csak olyan kicsi, mint te? – nevetett nagymama jóízűen.

– Igen– vallotta be Panni szégyenkezve, mert ő valóban egy egészen apró nagymamát képzelt maga elé. Még a konty is a fején volt.-

– Szó sincs róla! – Nagymamának a könnye is kicsordult a nevetéstől. – Ugyanolyan copfos, nagy szemű kislány voltam, mint te.-

– Kár, hogy annyira megnőttél. Meg öregebb lettél.-

– Miért?

– Mert ha akkora lennél, mint én, te is lent szaladgálhatnál Péterkével meg Tamarával a kertben, és együtt járnánk óvodába.-

– Csakhogy egy másik kislányra nem bíznának rá anyuék, mialatt ők dolgoznak. És Balatonlellére sem engednének el velem.

– Mikor utazunk? – kérdezte Panni izgatottan.-

– Holnap.

– Vonaton megyünk?

– Mégpedig gyorsvonaton. Te melyik játékodat akarod becsomagolni?

– Mindet. – jelentette ki Panni.

– Mindet nem lehet. Nincs annyi helyünk. Odaadom neked a kis utazóbőröndöt. Csakis azt visszük el, ami abba belefér.

Panni boldogan szorította magához a kis bőröndöt. Meg se várta a másnapot, máris csomagolni kezdett. Legelőször belerakta a mackót, azután a Pöttyös Panni babát, a piros kockás elefántot és a zsiráfot. Akkor úgy látta, hogy a néger baba nagyon elszomorodott, ezért őt is betuszkolta a többi játék közé. Igen ám, de a bőröndöt sehogy se tudta becsukni, mert a zsiráf feje mindig kiállt belőle. Nagymama csak nézte, nézte az erőlködést, azután szelíden rászólt:-

– Kíváncsi vagyok, hogy fér majd a bőröndbe a kis vödör, az ásó, a vitorlás hajó és a gereblye. A Balatonnál azokra is szükség lesz.

Panni rögtön kiborította a szőnyegre a bőrönd tartalmát. A játékok rendetlenül és sértődötten hevertek szanaszét. Panni elszégyellte magát, szépen összerakta őket, azután futott a homokjátérkét meg a vitorlásért. Közben eszébe jutott, hogy a mosóteknőnek is hasznát venné a tóparton, sőt a búgócsigája is nagyon fog hiányozni. Mire azonban mindent berakott, megint baj volt a bőrönddel. Most a kis piros telefontól és a gyúródeszkától nem tudta becsukni.-

– Ez nem lesz jó így – mondta a nagymama. Miért viszel a Balatonra telefont és gyúródeszkát?-

– Hogy anyukénak meg az itthon hagyott játékoknak hazatelefonálhassak. És gyúródeszka nélkül te sem tudnál süteményt csinálni.

De azért kivette a csomagból a gyúródeszkát meg a telefont. Indulásig Panni minden játékát legalább tízszer belegyömöszölte a bőröndbe, azután újra kivette. A zsiráf meg a mackó végül teljesen zilált állapotba került a folytonos ki-be rakosgatástól.-

– Ez a zsiráf nagyon szemtelen! – panaszolta Panni. – Akármit csinálok vele, mindig kidugja a fejét!-

– Az ilyen hosszú nyakú állat nem is való utazóbőröndbe – mosolygott a nagymama. – Az öntözőkannát beletetted?-

– Nem! – kiáltotta Panni ijedten és gyorsan előhozta a kis öntözőkannát. Az meg egyáltalában nem fért a bőröndbe az öreg, fából faragott, hosszú szakállú, puttonyos Télapótól.-

– Hát a Télapót miért akarod elvinni?-

– Sajnálom szegényt – vallotta be Panni pirulva. – A Télapókkal nyáron senki se törődik. Hadd lássa ő is a Balatont.-

– Nagyon melege lesz ott. A télapók nyáron alszanak.

A Télapó így visszakerült a fiókba. Panni utolsó percig csomagolt. Végül is a nagymama rendezet el mindent. Még a Pöttyös Panni baba is elfért a homokjáték mellett.-

– Én miért nem tudtam ezt így becsomagolni? – kérdezte Panni csodálkozva.-

– Mert a fölösleges játékokról nem akartál lemondani. Ha mindent elvinnénk, ami a szívünkhöz nőtt, teherautó kellene a csomagjainknak!

Fésűs Éva: Mire való a dinnye?

 Fésűs Éva: Mire való a dinnye?

 

A kerekerdei játszótéren egy nagy, kövér borzgyerek rá akart ülni a hintára.

Tapsi Ferkó, Mókus Péter, Ürge Gyurka, sőt még Kisegér Kelemen is hiába magyarázták neki, hogy ne üljön rá, mert ekkora borzfiú alatt leszakadhat a kicsiknek szánt, lenge hinta. Borz Berci mindennap újra eljött, és megpróbálta elfoglalni, amiből rendszerint akkora nézeteltérés támadt, hogy az egyiknek az emlékét máig is őrzi Malacka fülén egy szaggatott csipkeminta.

Egyszer aztán a harkály kiszögezte a tölgyfa derekára az erdei határozatot, ami így szólt:
„Nagy, kövér borzok a játszótéri hintát nem használhatják! A tilalom megszegőjére személyesen fogok rámordulni. Bömböldi Balambér, barnamedve.”

No hiszen, volt öröm! Csak a borz kerülgette duzzogva a margarétás, mécsvirágos játszóteret. Nem merte megszegni a tilalmat, mert a harmatos fűben friss medvenyomokat látott. Mérgesen nézte, hogyan hintázik a mókus, hogy leng a nyuszi kajla füle a szélben, sőt még azt is el kellett tűrnie, hogy malacka csúfondárosan ráöltse a nyelvét.

– Na, megálljatok! – morogta magában. Azért is borsot török az orrotok alá! Ha én nem hintázhatom, egykönnyen ti sem fogtok!…

Másnap reggel az erdei-mezei gyerekek egy óriási görögdinnyét találtak, közvetlenül a hintájuk előtt – de akkorát, hogy attól sem a hintára felülni, sem azt meglendíteni nem lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy az erős borz görgette oda.

– Most mitévők legyünk? – nézett egymásra Tapsi Ferkó és Mókus Péter.

– Majd én megmondom! – visított Malacka. – Ha a kölcsönkenyér visszajár, akkor a kölcsöndinnye is!

– Színigaz – cincogott Kisegér Kelemen – , de hogyan akarod neki visszaadni, amikor meg sem bírod mozdítani?

– Ha mindnyájan nekirugaszkodunk, együtt el tudjuk görgetni a lejtős domboldalig, onnan pedig már magától is legurul, és aztán … – itt lehalkította a hangját Malacka és kuncogva suttogott valamit a többieknek.

– Nagyszerű, nagyszerű! – verte össze apró mancsát Mókus Péter, Tapsi Ferkó pedig bukfencet vetett örömében.

Hanem a dinnye nagyon nehéz volt, az út pedig rögös. Szuszogtak, lihegtek, százszor is nekirugaszkodtak, amíg végre-valahára boldogultak vele. Tapsi Ferkó füle egészen a vállára hervadt a fáradtságtól, Ürge Gyurka elharapta a nyelvét, Kisegér Kelemen farkincája csücskét pedig meglapította a rettenetes dinnye.

Mind az öten fülig porosak, bogáncsosak lettek, mire a lejtő tetejéhez értek, de ott már valóban csak egy egészen pici lökés kellett ahhoz, hogy a dinnye meginduljon lefelé. Gurult, gurult, mint a lavina, füvet, virágot, mindent lehengerelve, és végül nagy zökkenéssel megállapodott, pontosan a borzvár kapujában.

Borz Berci ki akart jönni, hogy megnézze, mi ez a nagy robaj – de már nem tudott. A dinnye teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Távolról odahallatszott Malackáék kárörvendő visongatása.-

– Kölcsöndinnye visszajár! Visszajár!

Malacka mégis tévedett, amikor azt hitte, hogy a borz lombhullató vasárnapig sem fog előjönni. Igaz, eleinte csak fújt, prüszkölt, mérgelődött magában, de aztán hamarosan ásott magának új kijáratot. És a következő reggelen a dinnye ismét ott volt a játszótéren, a hinta előtt, ugyanúgy, mint az előző napon.

Ürge Gyurka sírva fakadt, amikor meglátta, Malacka ellenben kijelentette, hogy a harcot nem lehet feladni, a dinnyét megint vissza kell görgetni a borzvár elé. Hadd lássa, hogy nem akármilyen ellenfelekkel van dolga!

A többiek fancsali képet vágtak. Sehogy sem fűlt a foguk az újabb bosszúhoz. Tapsi Ferkót izomláz gyötörte, Kisegér Kelemennek be volt pólyálva a farkincája, Mókus Péter pedig egyszerűen a fejét rázta. Hozzá sem nyúl többé ehhez a szörnyűséges, nagy dinnyéhez!-

– Könnyű neked, te az ágon is hintázhatsz! – ripakodott rá Malacka és már majdnem összevesztek, amikor megzörrent az avar és észrevették a sünt.

A sün ritkán járt a játszótérre, mert szúrt, és a többiek féltették tőle az orrukat. Most mégis odahívták, hogy adjon tanácsot, mitévők legyenek. A sün végighallgatta őket, aztán se szó, se beszéd, elővette kicsi nádkését és meglékelte a dinnyét. Csodálatos, illatos, piros belseje volt! Malackának és társainak tátva maradt a szája.

A sün elkezdett jóízűen falatozni, és nagyokat csettintett hozzá. Tapsi Ferkó két lábra állt, úgy bámulta. Kisegér Kelemen egyszeriben megfeledkezett a fájós farkincájáról. Ürge Gyurka akkorát nyelt, hogy hallani lehetett. Mókus Péternek és Malackának kicsordult a nyála. Erre a sün feléjük nyújtott egy-egy szeletet: – Tessék!

No, több se kellett! Kitörő ujjongással mind nekiestek a dinnyének. Mire a borz odasettenkedett meglesni, hogy mi történt, csupa vidám, jóllakott erdei gyereket látott. Malacka éppen teli pocakját simogatta, a sün pedig nádkésére tűzte az utolsó dinnyeszeletet és magasra emelte:-

– Köszönjük a finom dinnyét, Borz Berci!Ilyet akár mindennap ide guríthatsz nekünk!

Mindenki hangosan nevetett, míg a borz majd megpukkadt mérgében, amiért neki nem jutott eszébe, hogy a dinnyét inkább meg kell enni. Úgy elszaladt, hogy még most is porzik az út utána. Malacka rámutatott a dinnyehéjra:

– Ezt pedig most hordjuk oda mind az ajtaja elé!-

– Még mit nem! – intette le a sün. – Nem volt elég a bosszúból?

– Akkor hová tegyük? – kérdezték valamennyien.

– Hát nem tudjátok?…A szemétbe! – felelte a sün és egy darabbal máris elindult a játszótéri szeméttartó felé. A többiek szó nélkül utána.

 

Sellők a könyvekben

 

Kalózos könyvajánló

Kézműves ötletek méhek napjára

 

Forrás: pinterest.com