Horgas Béla: Madaras néni meséje
Madaras Néni Ősz Anyó barátnője,
s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék – vagyis
nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár
az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld
kesztyűs kezét, amellyel kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál
(a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő.
Talán azért, hogy be ne törje a
házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár.
Léghajón érkezik, de azt sem köti
ki a világért sem – megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na
és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld
szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi
barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.
Madaras Néni láthatatlan, de sok jelből
látható, ha jelen van. Először is a madarak, különösen a villogó szárnyú
fecskék sorakozóiból tudjuk, hogy megérkezett... Vagy a kémények szürkén
bodorodó füstcsíkjaiból, ahogy tekeregnek, tekeregnek, de végül egyetlen
gubancba futnak össze.
Madaras Néni hírt hoz. A történetben, amit
elmesél, senki sem kételkedik: egyetlen madár sem. A fecskék például! Ők a
leghűségesebbek: csivitelnek, gyülekeznek, hallgatják Madaras Néni meséjét, és
megfogadják a tanácsát, indulnak délre, mind-mind, a fekete, a lila és a kék
kabátos fecskék. A házak melletti öreg tölgyfa száraz, már hosszú évek óta
lombtalan ágain is üldögél néhány kismadár, de ők nemigen hallgatják végig
Madaras Néni intelmeit.
Kíváncsiskodnak kicsit,
érdeklődve nézik a csapatba verődő fecskéket, aztán: huss! Röpülnek lakmározni!
Nyár vége van, ősz eleje, a napsütés meleg, a levegő átlátszóbb,mint a nyári
hónapokban bármikor, a verebek rigók, cinkék és a többiek könnyen vannak. Nem
gondolnak a télre. Pedig ha eljön, ha fúj a szél és csikorog a fagy, nehéz a
kismadár élete. Emlékszel, mi történt az egyik télen?
Délután öt óra volt. Sötét, hideg, szeles,
fagyos délután. Hó mindenütt. Nyakamat behúzva siettem haza. Hát ahogy
lépkedek, egyszer csak mit látok? Valami apró göröngy vergődik előttem...
Göröngy? Dehogy! Egy kismadár. Lehajolok és fölveszem, melengetem a
tenyeremben. Cinege. Széncinege. Fekete sáv húzódik a hasán, kékesfekete a
sapkája. Alig él. Mi mást tehetnék, hazaviszem.
Meggyorsítom a lépteimet, és közben érzem
ám, hogy mocorog a madár. Egyre erősebben ver a szíve, veri a tenyeremet, mint
egy kis kalapács.
Aztán megérkeztem a cinegével – emlékszel?
A félig fagyott cinege a meleg lakásban egyszer csak így csinált: huss! És
máris fönn ült a könyvespolcon. Aztán a lámpa zsinórjára röppent, aztán az
ablaknak, aztán a falnak s végül rémülten leszállt a fikusz karójára. Fogjuk
meg a cinegét, mondtuk, mert összetöri magát. Gyorsan lekapcsoltuk hát a
lámpákat, és a cinege máris ott verdesett szíve kalapácsával újra a
tenyeremben.
Mit tegyünk a cinegével? Ha kiengedjük,
megfagy. A jó meleg laskában átmelegedett, ha hirtelen kivágódik a fagyos
éjszakába, az bizony a halál lesz számára – nem, nem, ezt nem szabad. Kerestünk
hát egy kosarat, leterítettük valami lukacsos, ritka szövésű anyaggal, és ez
lett a cinege háza egy éjszakára. Kapott szalonnadarabkákat és dióbelet,
tálkában vizet, hogy ne éhezzen és ne szomjazzon.
Másnap aztán elengedtük. Kimentünk az
erkélyre, levettük a kosár terítőjét, és a cinege újra így csinált: huss! És
már el is tűnt a szemünk elől. Aznap nem volt erős hideg, délben a fagy is
fölengedett, remélhetőleg a mi cinegénk is megmenekült.
Lehet, hogy a legközelebbi őszön, amikor újra fölhangzik Madaras Néni meséje, a cinege is gondolkodóba esik. Nem volna jobb, ha ő is elmenne? gondolkodik, gondolkodik, de aztán marad. Hosszú volna neki az út. El is tévedne talán. És ha oda is érne, nem találná a helyét. Madaras Néni mesél, és a mondókája végén odasúgja hallgatóinak: „Jön a tél, fúj a szél, röpüljetek délre!” A fecskék, gólyák bólintanak, és mennek. A cinege is bólint, de marad.
