Góóóóól! – Milyen focis könyvet válasszak a gyereknek?

Cristiano Ronaldo története is valahol ott kezdődött, hogy már gyerekként a foci volt a mindene. Nem csoda, hiszen olyan famíliából származott, melyben a családi legendárium szerint az apa és a keresztapa egy focimeccs miatt késte le a kis Ronaldo keresztelőjét. Yvette Żółtowska-Darska könyve elsősorban a kezdetekre helyezi a hangsúlyt, így a fotókkal, látványos grafikákkal és rengeteg informatív aprósággal megtűzdelt kötet kitér például arra, hogyan került a mindössze 12 éves madeirai fiú a lisszaboni Sporting Akadémiára, hogyan szerezte meg őt később a Manchester United számára Sir Alex Ferguson, és nem hallgatja el azt sem, hogy milyen beilleszkedési, illetve családi gondokkal kellett megküzdenie, miközben pályája megállíthatatlanul ívelt felfelé. Az igazi rajongók közben olyan igazi fun factekkel is gazdagabbak lehetnek, minthogy mikor viselt fogszabályzót, vagy hogy kinek a nevéhez fűződik Ronaldo kedvenc étele. A mostani Eb fényében érdemes amúgy felidézni, mit mondott a gyerek Ronaldóról akkori edzője:

„Sosem felejtem el, amikor először megláttam a pályán. Hihetetlenül gyors volt, a technikai tudása is lenyűgözött. Ugyanolyan jól játszott jobb és bal lábbal. (…) És persze utált veszteni. Ilyenkor mindig sírt.”

Csak idő kérdése volt, mikor születik gyerekkönyv minden idők leghíresebb magyar focistájáról. A Puskás Öcsi – A külvárosi vagány a világhírű focista gyerekkorára koncentrál, egészen pontosan a szerény kezdetekre, ahol a kispesti csapatban focizó apuka a kötélen száradó harisnyából készít rongylabdát a fiának, és ahol még egy kis lázas betegség sem tartja vissza a fiút attól, hogy kiszökjön a grundra focizni. Az erzsébetiek és a kispestiek meccsén ugyanis Öcsi a nagy favorit, ám legendás csele legfeljebb csak az ellenfél játékosait hozza zavarba, az anyai szigort nem semlegesíti. Ahhoz ott vannak a lelkes csapattársak, köztük a legjobb barát, Cucu, azaz Bozsik József, akit kicsi gyerekkora óta szintén csak egyetlen dolog hozott lázba: a foci.


A focikönyvek kakukktojása és egyben egyik legviccesebb darabja a Nemkönyv – Foci extra. A célközönségét valószínűleg azok adják, akik egyszerűen nem értik, mi a jó abban, hogy két csapat kilencven percig kerget egy labdát, miközben tíz- és százezrek ordítoznak körülöttük és a tévé előtt. De a hardcore rajongók is jókat röhöghetnek, például amikor a könyv utasításainak megfelelően feljegyzik a leghülyébb focis kérdéseket, versenyt írva listába szedik a játékosok beceneveit, vagy épp szögletzászlót terveznek. Válságos pillanatokban pedig akár meg is vuduzhatják a bírót. Ehhez a könyvhöz az olvasó teljes odaadása szükségeltetik, az interaktivitás ráadásul nem merül ki szimpla írogatásban vagy mezek tervezésében. Egy-egy meccs alatt, helyett, vagy éppen két félidő között, például saját focilabdát készíthetünk, a könyvből trombitát formálhatunk, ollózhatunk is vele, és használhatjuk kapuskesztyűként. De lerajzolhatjuk a kedvenc stadionunkat, vagy akár egy szuper műesést, az igazán haladók pedig még a les-szabályt is felskiccelhetik!

Hol van a kezdőkör, hol ücsörög a cserejátékos, hogyan néz ki egy vuvuzela (helló, 2010-es vb!), és ki az a partjelző? Daniel Müller kötetéből nemcsak ezt böngészhetjük ki, de kiderül az is, hogy milyen bírói jelzések vannak, tanulmányozhatjuk a rúgásfajtákat, és eszünkbe véshetjük a szabálytalanságokat – természetesen csak azért, hogy mi azután soha ne kövessük el ezeket. A Nagy fociböngésző megmutatja a stadionokat, a bevonulást, bepillantást enged a meccsre és egy jó kis szurkolói fiesztára, és persze ott van, amikor örömkönnyek hullanak, vagy éppen lógó orral távoznak a játékosok.

Philip Waechter hőse minden kisfiú (vagy éppen kislány) álmát megfogalmazva nemcsak focista, hanem egyenesen nagyon híres focista szeretne lenni. Olyan, akit felismernek az utcán, akivel mindenki nagyon kedves, és aki olyan gazdag lesz, hogy a legtitkosabb vágyai is teljesülhetnek – például vehet magának egy aranyhalat. Aki nagyszerű csapatkapitány lesz, aki titkos csapatgyűlést tart a haverokkal a büféasztalnál, és aki kedvesen fogadja az ujjongó tömeg hódolatát – mondjuk a hetes buszon. Waechter humora az álmok és a valóság közé húz egy vékony ívet, miközben végig szerethető és vicces marad, ráadásul vigaszt nyújt a foci legsötétebb óráiban. Hiszen a híres focistáknak is vannak néha rossz napjaik, ők is meginognak egy-egy pillanatra, ám a vágyakozás és az álmodozás a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenkit átlendíthet a nehézségeken.

Lázár Ervin klasszikusa aktuálisabb talán nem is lehetne. Kisfiú hőse arról faggatja az apukáját, hogy vajon szokott-e Isten focizni? Fogós kérdés, apuka se tudja rögtön a választ, hosszas morfondírozás után végül elhatározásra jut.

„– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.
Kivirul.
– Akkor meg lehet rá kérni?
– Mire?
– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.
Aha, hát erre ment ki a játék.
– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe – mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.”